Vannak, akik hajlamosak az alkalmazkodásra. Ők sok helyzetben azért „kénytelenek” alkalmazkodni, mert megtanítják a környezetüknek, hogy készek megtenni azt is, amit valójában nem is igazán akarnak.

Például egy kisgyermek nagyon szeretne játszani az anyukájával, aki ezt mondja neki: „Kisfiam, most nagyon fáradt vagyok, nem bírok játszani, pihenni szeretnék.” Aztán 2 perc múlva mégis ott ül a földön és játszik a kissráccal. Ha ez többször megismétlődik, akkor megtanítja a gyermekének, hogy ne hallgasson rá. A gyerkőc megtanulja, hogy édesanyja szavait nem kell túlságosan komolyan venni.
Ilyenkor az anyuka keserűen panaszkodhat: „Hiába mutatom meg neki, hogyan érzem magam, hiába osztom meg vele, hogy fáradt vagyok, őt ez egyáltalán nem érdekli.”
Tény, hogy egy gyerek alapból nagyon kitartó tud lenni, és nehéz ellenállni a kéréseinek. Ám ebben a helyzetben az anyuka is nagymértékben hozzájárul gyermeke kitartó ostromához.

Nem mindegy, mire tanítom meg a másikat. Arra, hogy azt teszem, amit mondok, vagy arra, hogy nem azt teszem, amit mondok.

Ugyanilyen szituáció, amikor egy család megbeszéli, hogy mindenki saját maga után takarít a lakásban. A szorgalmas nagymama nem tartja ezt be, és néha eltakarít mások után is. Ez épp elég ahhoz, hogy szép lassan leszoktassa az egész családot a takarításról: 1 hónap múlva már ő takarít mindenki után.

Ha veszekedések során rendszeresen engedek a páromnak, akkor megtanítom arra, hogy veszekedéssel elérheti, amit akar.
Ha a társam megsértődésére általában azzal reagálok, hogy megpróbálom kiengesztelni, akkor megtanítom neki: „A sértődéseddel odafigyelést válthatsz ki belőlem.”
Ha nehezebben viselem a mosatlan edények látványát, mint a párom, és ezért általában én kezdek el mosogatni, akkor megtanítom őt arra, hogy ebben a kapcsolatban én vagyok az, aki mosogat.

Ha sokszor teszünk valamit, akkor egy idő után el is várják, hogy megtegyük. Főleg, ha nem tudják, mit élünk át közben.

Ha újra és újra szótlanul megtesszük azt, amihez valójában nincs is kedvünk, akkor egyre nehezebb lesz ezt elmondani a másiknak, mert könnyen így reagálhat: „Eddig miért nem mondtad? Eddig nem zavart?” Minél később szólunk, annál nagyobb lehet az ellenállása, hiszen elkezdte természetesnek venni a dolgot.

Gyakran találkozom olyan helyzetekkel, amikor az egyik fél az alkalmazkodásával hozzászoktatja valamihez a másikat, de belül haragszik és neheztel rá: „Miért nekem kell ezt csinálnom?!” „Hogyan lehet ennyire figyelmetlen?!” „Miért nem segít?!” „Miért várja el ezt tőlem?!”
Talán azért, mert az alkalmazkodásával ezt tanította meg a másiknak!
Valójában inkább magára haragudhatna, hogy nem szólt időben. Nem jelezte, hogy ő ezt nem szívesen csinálja. Persze könnyebb a másikra haragudni, mint magunkra. Könnyebb embertársunkat gyűlölni, mint önmagunkat.

„Az én férjem sohasem segít nekem!” – panaszkodik egy feleség. Lehet, hogy ugyanez a férj egy másik kapcsolatban segítene. Neki nem segít, mert ő ebben a kapcsolatban megtanította a férfinek, hogy nem kell segítenie. 

Azoknak, akik hajlamosak alkalmazkodni, ismétlődő helyzeteikben érdemes belegondolniuk abba, mire tanítják meg egy-egy tettükkel a másikat. Érdemes feltenniük maguknak a kérdést: „Én mivel járulok hozzá, hogy a másik nem azt teszi, amire szükségem lenne?” Ezzel a kérdéssel kizökkenthetik magukat az alkalmazkodásukból.

(Ez a cikk egy részlet Részlet Pintér Tamás, Az asszertivitás világa 1-2. című könyveiből)

Ha érdekel az asszertív kommunikációról szóló gyakorlatias tréning, akkor kattints ide: https://asszertivitasvilaga.hu/asszertivkommunikaciotreningek/