Kapcsolati tüskéinkről - eltűrjük vagy legyűrjük őket?

Pintér Tamás

A minap rábukkantam egy apró sündisznó mesére kapcsolataink egyik komoly nehézségről. Tanulságos kis gondolatmenet, de nagyon könnyű rosszul értelmezni. 

Kun Erzsébet, 1996-ban elhunyt író, újságíró írja a Párbeszéd a boldogságról című könyvében:

"Néhány sündisznó roppant fázik egy téli éjszakán. Összebújnak hát, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen. De mennél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek. Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, minden kihűl körülötte, rideg lesz az élete. Ha közelít hozzájuk, némely szúrást, esetleg akaratlan tüskét el kell viselnie. De még mindig jobb szeretteink tüskés kedvét eltűrni, mint belefagyni az egyedüllétbe. Elvégre nekünk is vannak tüskéink, amelyeket a hozzánk ragaszkodók kénytelenek eltűrni. S ha él bennünk megértés, szeretet, e tüskepárbaj sosem okoz veszélyes sérüléseket."

EGYRÉSZT ez a mese jól tükrözi kapcsolataink gyakori dinamikáját, azt, hogy ha túl távol kerülünk egymástól, akkor sokszor elkezd hiányozni a másik, ha viszont túl közel kerülünk hozzá, akkor könnyen soknak érezhetjük és távolodni kezdünk tőle. A meséhez hasonlóan szerintem is azok a kapcsolatok működnek jól, ahol a felek megtalálják azt az ideális közelséget/távolságot egymáshoz/tól, amely mindkettejüknek megfelel.

MÁSRÉSZT meggyőződésem, hogy kapcsolatainkban gyakran épp a tüskéink akadályozzák a valós, meghitt, mély kapcsolatokat. Nekem a tüskékről azok a szóbeli bökdösések, ítéletek, kritikák, parancsok jutnak eszembe, amelyek igencsak megnehezítik a kapcsolat valódi elmélyülését. Alapól nem tüskések vagyunk mi emberek, csak mások vagyunk, más a vérmérsékletünk, mást akarunk, máshogy akarjuk, máskor akarjuk. Kérdés, hogy a különbözőségek esetén jellemzően szurkáljuk a másikat, vagy általában inkább elfogadunk, megbeszélünk, közösen megoldást keresünk, és néha - lehetőleg ritkán - becsúszik egy szúrás. Ez szerintem óriási különbség! Hiszem azt, hogy nem sünök vagyunk, akiknél természetesek a tüskék, hanem emberek vagyunk, akik tüskéket tudnak növeszteni (bántjuk a másikat), vagy a másik mássága szokszor a tüske a szemünkben (bántásnak érzékeljük, hogy neki más az igénye).

Azért írom mindezt le, mert tartok tőle, hogy akik alapból sokszor szurkálják a másikat, azt olvassák ki a fenti meséből, hogy a szurkálás természetes része a kapcsolatoknak. Szerintem nem. Ha másik mást akar, mint én, akkor ebből keletkezhet feszültség, amit érdemes megbeszélni, feloldani, hiszen két tüskétlen test találkozásából, összekoccanásából is van néha feszültség, fájdalom. De ha a feszültség hatása alatt odaszúrok a másiknak, elmondom és azt gondolom, hogy „mennyire nem normálisan viselkedik”, majd leszidom, bírálom, kritizálom őt, akkor ez nem olyan dolog, amit a „hozzánk tartozók kénytelenek eltűrni”, illetve szerintem nem igaz, hogy ha „él bennünk megértés, szeretet, e tüskepárbaj nem okoz veszélyes sérüléseket”. Nekem az a tapasztalatom, hogy nagyon sok kapcsolatban pont a tüskepárbaj öli meg a megértést és az elfogadást! Pont a tüskepárbaj miatt látom sok kapcsolatban, hogy bár a felek próbálnak egymás közelében maradni a didergős hideg miatt, de a saját tüskéik és a másik tüskéi miatt sosem tudnak valódi közelségbe kerülni, így fagyoskodva élik le az életüket, a tüske nélküli meghitt egymáshoz bújás valódi melegsége helyett....

Akit érdekel ez a téma, annak bátran ajánlom az emberi kapcsolatokról és a „hétköznapi tüskéinkről” szóló Asszertivitás világa könyveimet. https://asszertivitasvilaga.hu/konyvek/

Pintér Tamás