Példák az asszertív kommunikációra 2. - Te nyelv, Én nyelv

Pintér Tamás

Az előző bejegyzésben egy pár összekapásáról írtam, és azt igyekeztem megmutatni, hogy nézeteltérés esetén mekkora különbség, ha egymást támadják, vagy ha magukról beszélnek. Ugyanígy gyermekeknél sem mindegy, hogy azt mondjuk el nekik, ami bennünk van, vagy csak szavakkal püföljük őket.

Egy tréner ismerősöm mesélte a következő történetet.
„A múltkor sétáltam egy parkban, és egyszer csak látom, hogy egy 3 év körüli kisgyerek szalad az úttest felé. Fiatal anyukája kétségbeesetten rohan utána, és pár méterrel az úttest előtt szerencsére megállítja. A kezét szorosan markolva, közelről az arcába nézve, dühtől eltorzult arccal kiabálja:
– Süket vagy?! Hogy lehetsz ilyen értetlen! Megmondtam, hogy maradj mellettem! Meg akarsz halni? A szívbajt hozod rám! Többet nem jövünk ide, ha még egyszer ezt csinálod!
A gyerek eközben nem igazán figyel. Ösztönösen elhajol anyuka szóbeli pofonjai elől. Látszik, hogy a legszívesebben menne tovább. Annyi érdekes dolog van a túloldalon, nem igaz, hogy valaki őt erőszakkal visszatartja!
Anyukában ekkor valami megváltozik. Egy pillanatra elgondolkozik, pár másodperc múlva folytatja.
– Kisfiam, nagyon megijedtem. Tudod, nagyon féltelek, mert sok itt az autó, ha kirohansz eléjük, nem tudnak lefékezni, és elüthetnek. Nagyon nem szeretném, hogy bajod essen, nagyon fontos vagy nekem...
Ahogy ezt mondja, a kétségbeesés és a zaklatottság továbbra is ott van a hangjában, de egyben az óvó szeretet is. A kisfiú elkezd figyelni. Ez is érdekes számára. Nem csak a világ, ami felé szaladni akart. Ez a valódi őszinteség ereje. Az önazonosság hatalma. Ahogy a kisfiú meghallja a valódi érzéseket, nem tud nem figyelni az anyukájára. Aki tovább folytatja, óvó megnyugtató hangon, saját érzéseiről beszélve.
Mindketten megnyugszanak, majd lassan, egymás kezét fokozatosan újra elengedve sétálnak tovább. Mindkettőjüknek szép lett újra a világ.
Annyira fantasztikus volt ezt látni, hogy odaléptem az anyukához, és azt mondtam neki:
– Elnézést, hogy így megszólítom, de nagyon lenyűgözött, ahogy az előbb beszélt a kisfiával, és mivel kommunikációs tréningekkel is foglalkozom, kíváncsi lettem, hogy az első reakció után hogyan sikerült váltania?
Anyuka kicsit meglepődik, de aztán büszke mosollyal mondja:
– Húú… köszönöm, nem volt könnyű. Néhány éve voltam egy kommunikációs tréningen, és pár héttel ezelőtt elővettem a jegyzeteimet, mert nem tudtam mit kezdeni Noéval, annyira eleven gyerek. Átolvasva a jegyzeteket visszajöttek az emlékek az Én-nyelvről, a Te-nyelvről, és elgondolkodtam, hogyan lehetne vele is használni. Máskor már egész jól megy, csak itt annyira megijedtem… Szerencsére tudtam váltani. És bejött – mondja felszabadult mosollyal.”

Alapesetben az anyuka alaposan kiosztja a gyermekét, aki még jó ideig duzzogott volna. Amikor viszont az édesanyának sikerült asszertív nyelvre váltania, mindkettőjükből gyorsabban elpárologtak a negatív érzések.
Az anyuka az asszertív reakcióval ugyanúgy kiadta magából feszültségét, mint amikor leszidta a kisfiát. A gyerkőc az asszertív mondatokból is megtudta, hogy nagyon veszélyes, amit csinált, a szóbeli pofozkodásra semmi szükség nem volt ehhez.
Viszont nem rossz hangulatban, egymásra megharagudva sétálnak tovább! Ráadásul az anyuka nem agresszióra tanítja a kisfiát, hanem az egymásra figyelésre és az együttműködésre.

(a történet forrása Pintér Tamás: Az asszertivitás világa 2. könyve, amit itt tudsz megnézni és megvásárolni: asszertivitasvilaga.hu/konyvek/)