Hogyan kezeljük indulatainkat?

Pintér Tamás

Ha valaki nehéz helyzetekben hajlamos indulatosan reagálni, és ismerősei szóvá teszik ezt neki, általában a következő két válasz szokott érkezni:
a) „Én nem szoktam indulatos lenni.”
b) „Én már csak ilyen vagyok.”
Nagyon ritkán hallom ezt:
c) „Én nehezen kezelem az indulataimat.”

a) „Én nem szoktam indulatos lenni” – aki ezt mondja, lehet, hogy teljesen komolyan gondolja. Kérdés, hogy a környezete is megerősíti-e ezt. Ismerőseik sokszor másként látják: „Dehogyisnem!”

b) „Én már csak ilyen vagyok” – aki ezt mondja, legtöbbször önbeteljesítő jóslatként indulatos is marad. Vagy még többször lesz az. Sajnos gyakran az is ezt hangoztatja, aki saját maga szenved indulatai következményeitől.
Mindkét mondat önvédelemből származik. Ha annyira kitartóak lennénk az önfejlesztésben, mint amennyire kitartóan tudjuk védeni magunkat, büszkeségünket, határainkat, akkor szerintem sokkal jobbak lehetnének a kapcsolataink.

c) „Én nehezen kezelem az indulataimat, és dolgozom azon, hogy együttműködőbben kommunikáljak, amikor zavar valami” – ha valaki képes eljutni ide, akkor fellépett arra a lépcsőre, amelynek tetején az indulatai már nem mérgezni fogják az életét, hanem betölthetik az eredeti szerepüket: felhívják a figyelmét arra, hogyan lehet boldog.

(A fenti gondolatsor részlet Pintér Tamás - Az asszertivitás világa 1-2. című könyvekből. A könyvekbe a - https://asszertivitasvilaga.hu/ címen hosszabban is bele tudsz olvasni és ha tetszik ott meg is tudod rendelni őket)

Kép: www.freepik.com